A megbicsakló ritmus

A rács végül egy tompa, fémes rándulással engedett Alinda feszítésének. A sötétségbe borult folyosókra nem a megszokott, gépies csend telepedett, hanem a távoli cellákból morajló, ütemes dübörgés. A lakók fémekkel verték a vasajtókat, követelve a magyarázatot. János szabotázsa felszította a lázadás elnyomott parazsát, és a kolónia szigorú napirendje egy csapásra érvényét vesztette.
Alinda és Kálmán zajtalanul huppantak le az ellenőrző pont poros padlójára, közvetlenül a tartalék generátorok jótékony árnyékába. Pár méterrel odébb, a pislákoló vörös vészvilágításban Kovács őrszem alakja bontakozott ki. A fegyveres férfi mereven bámulta a villogó konzolokat, remegő kézzel próbálva elérni a központot, de a rádió csak statikus zörejeket szórt vissza. Félelme szinte tapintható volt; a rend hirtelen összeomlása őt is megfosztotta a magabiztosságától.
A hálófülkék mélyén a nagymama rettegve szorította magához kopott gyapjúkendőjét, miközben a szomszédos cellákból áradó tiltakozás rázta a falakat. A sötétben felidéződtek a régi mesék, és a feszült morajlás közepette rájött, hogy az ember nem a gép kiegészítője, hanem egy emlékező, szabad lény.
Alinda Kálmán felé intett, és a vészfények holttereit kihasználva elindultak a folyosón, maguk mögött hagyva a pánikba esett őrszemet. Tudták, hogy az igazi kérdés már nem a túlélés, hanem az, hogy mi lesz velük, ha egyszer véget ér ez a végtelen éjszaka.