A kalória ára — új hang

A szellőzőjárat elágazása mögött a csövek közt vastag porréteg gyűlt össze. Alinda és Kálmán óvatosan nyomultak előre a szűk folyosón, ahol a levegő gyanúsan száraz és rozsdaízű volt. A háttérben már csak halványan hallatszott a lakók ajtócsapkodása és Kovács őrszem kétségbeesett rádiósercegése.
— Merre? — suttogta Kálmán, szorosan Alinda sarkában lépkedve. — Ha a ventilátor leáll, itt ragadunk.
— Nyugi — vetette vissza Alinda szaggatottan. — A szabályzat szerint az oxigént utoljára zárják el. A halott polgár nem termel wattot.
A járat váratlanul egy keskeny karbantartó fülkébe torkollott. A falon, egy kábeldob mögött megfakult, sárgult plakát fityegett: „Humán Tápanyag- és Teljesítménymátrix – 2048”. A rajzon egy emberi alak sémája szerepelt, csípőjénél dinamóval, felette precíz számtan: kétezer kalória élesztőmassza egyenlő négy óra közvilágítással.
— Ez az — mutatott rá Kálmán remegő ujjakkal. — Látod? Így csinálnak belőlünk embert. Nem születünk, hanem beállítanak a gépsorba. Egy áramforrás vagyunk, semmi más.
— Túl sokat beszélsz — vágott közbe Alinda, de a torka összeszorult. — De most nincs áram. Így a mátrix érvénytelen.
Alinda megragadta a fülke mélyén lévő rozsdás zsilipkarját, és teljes testsúlyával rászakadt. A fém sikoltva engedett, kitárva az utat az alsó szektorok felé.