Az élők mértéke

A zsilip nehéz fémlemeze szikrákat szórva gördült le a vezetősínben, amint János teljes testsúlyával a rozsdás nyitókarra nehezedett. A porlepte átjárón túl a csövek sziszegése halkabbá vált, de a falakból áradó vibráció nem csillapodott: az Őrszem-hálózat automatikus keresőfrekvenciája már végigpásztázta a fölső szakaszt.
– Nem vagyunk gépsor-alkatrészek – suttogta Alinda, ahogy átléptek a szűk küszöbön. A lány megállt egy pillanatra, és végignézett a mennyezetből kilógó megszakított kábeleken. – Ha elvágják az áramot, a kolónia szerint megszűnünk létezni. De a szívünk akkor is ver, amikor a pedál megáll.
Gábor bácsi a csővezeték árnyékában rogyott le, görcsös kézzel dörzsölve a megtört térdét. A vészvilágítás vöröses fénye kiemelte az arcára száradt fémport. A mennyezeti hangszórókból felzúgott az Őrszemek éles, rideg szintetizált hangja: a kimaradt energiatermelést regisztrálták, a szektort pedig selejtállományként jelölték meg.
– Ember az, aki dönteni tud a saját erejéről – mondta János csendesen, miközben Alinda mellé lépett, és szorosan átkarolta a lányt. Nem a számlálók állása határozta meg őket, hanem a döntés, hogy nem hagyják magukra egymást a sötétben.
L656 fémes kattanással jelezte, hogy az alsó folyosó végén a hálózat lezárni készül a rendszert. A csoport mégis lassított: János átvette Gábor bácsi karját, és együtt haladtak a homályba vesző szervizjárat mélye felé, megtagadva a kolónia gépies hajszáját.