A hús melege

A légiós egyetlen halk kattanással zárta le a sárgaréz zsebóra fedelét, elcsomagolta a finom műszerészkészletet, majd a járat lejtős, sötétebb szakasza felé intett bütykös hüvelykujjával. Nem folytatta a szóváltást a peremvidéki szabályokról; a szűk alagútban keringő dohos, hűvös huzat mindennél egyértelműbben figyelmeztetett az idő múlására.
– Ha a rendszer újraindítja a védelmi hálót, az Őrszemek a másodlagos elvezető csöveket is pásztázni fogják – mormogta Gábor bácsi, miközben nehézkesen a nyirkos falnak támaszkodott. A teste megtört, minden lassú mozdulatán meglátszott a pedálok mellett eltöltött évtizedek súlya, mégis görcsösen próbálta őrizni a szektor felelősének tartását.
János óvatosan átkarolta az öreg vállát, hogy megtámassza az indulásnál. Másik kezével még mindig Alinda ujjaiba kapaszkodott. A lány apró kézfeje váratlanul meleg volt a fémszerkezetek és a gépzsír állandó hidegében. Alinda halk, töredezett hangon megszólalt, ahogy lépteik visszhangoztak a kőbe vájt napszimbólumok között:
– Nagymama azt mesélte… régen az emberek nem a felvett áramból és a számlálókból tudták, hogy élnek. Hanem abból, ha megérintették egymást.
János ránézett a félhomályban. A kimerültség és az állandó rettegés mögött Alinda tekintetében ott rejtőzött az a törékeny emberség, amit a kolónia szigorú napirendje és az energiahajsza sem tudott teljesen elfojtani. Ebben a fémbe zártságban ez a szótlan szorítás jelentette az egyetlen különbséget köztük és a futószalagok automatái között.
L656 halk, fémes sercegéssel jelezte, hogy a háttérben a feszültség újra ingadozni kezdett. Nem maradhattak egy helyben: a továbbvezető alsó zsilip felé indultak, mielőtt a hálózat végleg lezárta volna a szektort.