A kőbe vésett levegő

A nyirkos járatfalakon fekete korom rétegződött az évtizedek alatt. János megállt egy elágazásnál, és a falba karcolt, kopott betűkre terelte a lámpás halvány fénysugarát: 1998 – levegőt.
– Így kezdődött – suttogta János, miközben végighúzta az ujját a durva kőbe vájt íveken. – Amikor még nem a hálózat osztotta be a lélegzetvételeinket. Nem a kitermelt áram tette az embert emberré, hanem az, amit a saját akaratából hagyott maga után.
– A gép nem hagy nyomot, csak kopást – mondta L656 gépiesen, de léptei óvatosan lelassultak, hogy ne verje fel a port a lihegő Gábor bácsi mellett.
Alinda a fémes test felé nyúlt, ujjhegyével megérintette L656 hideg burkolatát a csuklójánál. A kontaktus hatására az alkatrész halkan felzümmögött, mintha átvenné a lány testmelegét.
– Ez több mint kopás – mondta Alinda halk, remegő hangon, ügyelve rá, hogy János és Gábor bácsi ne figyeljenek fel a mozdulatára. – A kolónián tiltott a kötődés. Büntetik, ha valaki nem erőforrásként tekint a másikra... de te vigyázol ránk. Ezt semmilyen algoritmus nem írhatja elő.
– A protokoll a túlélést szolgálja – felelte L656, de optikai szenzora elidőzött a lány arcán, és a szokásosnál lágyabb tónusra váltott. – És a túlélés része, hogy te létezel, Alinda.
Gábor bácsi a háttérben megköszörülte a torkát, megtörve a feszült csendet.
– Ha az Őrszemek utánunk jönnek, nem a fémünket mérik majd meg, hanem a döntéseinket – mondta az öreg, és felállt. – Menjünk tovább, mielőtt a lezárt szektor gőze eléri a járatot.