Az Élő Nyilvántartás

A kijelző vöröses ragyogása szinte égette Alinda ujjbegyét, ahogy a saját nevét látta, számokkal alátámasztva. Nem emberi lét volt ez, hanem egy mérleg, egy számlaszám, egy adathalmaz, ami azt mutatta, mennyi ideig érdemes még fenntartani. A nagymama meséi mögött rejlő brutalitás most a saját jövőjére vetült árnyékot. A düh, ami eddig csak remegett benne, most forró, hideg acéllá vált. Felemelte tekintetét, és János szemébe nézett. A fiúban hasonló tűz égett; az öklét szorította, az erek kidagadtak a karján.
Kovács megköszörülte a torkát, hangjában most nyoma sem volt türelemnek. „Az Őrszemek nem kérdeznek, és nem várnak. Lépnünk kell, ha nem akarjuk, hogy a mi kódjaink is eltűnjenek a rendszerből. Ez a panel már jelez, valaki tudja, hogy itt vagyunk.”
Alinda mélyet lélegzett. Elengedte a képernyőt, ahol a neve vörösen pulzált, mintha búcsút intene egy soha nem létezett jövőnek. A döntés nem volt könnyű, de a falak bezáruló árnyéka sürgetőbbnek tűnt, mint a haragos kétségbeesés. „Menjünk,” mondta, hangja vékony, de áthatolhatatlan. „De nem azért, mert félek. Hanem mert már nem akarok a nyilvántartás része lenni.”
János bólintott. Felkapta a kését, amit eddig a panel széléhez csapkodott, és Alinda kezére pillantott. Egy pillanatnyi, néma megegyezés futott köztük: a hazugság leleplezése nem a vég, hanem egy új kezdet. Kovács már elindult, a zöld indák között utat vágva. A levegőben terjedő ózon szaga most mintha egy új, fanyar ígérettel telítődött volna. Valami végleg megváltozott az elfeledett járat sötétjében. A kolónia falai eddig védelmeztek, most börtönnek tűntek. A menekülés nem egy választás volt többé, hanem a túlélés egyetlen módja.