A nyilvántartás hidege

A sárgásan vibráló képernyőn megnyíló archívum rideg fénnyel világította meg Alinda megfeszült arcát. Nem szabadságharcosok dicső listája volt ez, hanem a kolónia könyvelése: a nevek mellett csak energialeadási mutatók és újrahasznosítási dátumok szerepeltek. A lány szeme megakadt egy ismerős számsoron – a nagymama nyilvántartási kódján –, amely alatt ott állt a rideg valóság. Az asszony nem önként választotta a hallgatást, és a meséi sem a reményről szóltak, hanem a rendszer által engedélyezett túlélési sémákról, amelyeket a felesleges korosztály számára írtak elő az Őrszemek a lázadás megelőzésére.
„Nézd meg,” suttogta Alinda, hangjában a dühöt hirtelen jeges rémület váltotta fel. „Azt hittem, a múltat őrzi. De ez csak egy selejtezési jegyzőkönyv. Az egész családunkat... egyszerűen lekapcsolták a hálózatról, amikor a teljesítményük harminc százalék alá esett.”
János közelebb lépett, dühösen meredve a kijelzőre. A kezében tartott kés fém markolatával a panel szélét ütögette, mintha ki akarná verni a hazugságot a gépből. „A kolónia nem felejt, Alinda. Csak átértékel. A nagyszüleid nem hősök voltak, hanem fűtőanyag. És mi is azok vagyunk, amíg ezt a nyomort pörgetjük a pedálokon.”
Kovács a járat sötétjébe pillantott, ahol az imént átvágott kábel helyén még mindig nehéz, ózonos szag terjengett. „Ha ez a panel jelet ad le, a következő órában már az L-lakószektorból is törölnek minket. Mozognunk kell, mert a rendszer nem fogja megvárni, amíg kisírjátok magatokat.”
Alinda nem tágított. Ujjai a poros képernyőhöz tapadtak, miközben a kijelző alján felvillant a következő név: a sajátja, mellette a még kiaknázatlan, de már előre kiszámított élettartam-energiájával.