A mesék árnyéka

A megpattant kábel sziszegését hamar elnyelte a zöld folyosó nyomasztó csendje. János visszadobta a kést Kovácsnak, aki dühösen, reszkető kézzel csúsztatta azt a zsebébe. Nem volt idő megállni; a megszakadt jelvezeték hamarosan riasztást válthatott ki a felsőbb szinteken, ezért szaporázva lépteiket haladtak tovább a szűkülő, párás járatban.
Az ösvény egy sziklás, beomlott szervizfülkébe torkollott. A falból, a vastag gyökerek és lüktető indák szövevénye közül egy kopott, szürke kommunikációs panel állt ki. Kijelzője halványan, sárgás fénnyel vibrált, mintha a vezeték átvágása életre keltette volna a kolónia egy régen elfeledett idegszálát.
„Ez csapda!” sziszegte Alinda, és dühösen előrelépett. Meggondolatlanul, tiszta indulatból ököllel rácsapott a rozsdás fémburkolatra. „A nagymama a meséivel mindent megszépített! Nem szabadság vár itt ránk, hanem a biztos pusztulás! Össze-vissza hazudott a régi világról, miközben mi ebben a sötét mocsokban rohadunk meg!”
Kovács megragadta a lány vállát, de Alinda vadul elrántotta magát. A panel a csapás hatására sercegve bekapcsolt, és a sárga képernyőn homályos, elfeledett adatsorok kezdtek pörögni. A kolónia elfojtott emlékei és a szabad létezés elfeledett tettei villantak fel, a háttérben pedig egy régi nyilvántartás körvonalazódott az emberi döntések jogáról.