Az élő mérték

A csövek hűvös párája lecsapódott Alinda homlokán, ahogy mélyebbre húzódott az L-szektor rozsdás szellőzőjárataiban. A falakból nem csupán a túlhevített gőz sziszegése hallatszott, hanem a gépészet tompa, ritmikus kattogása is, amely évtizedek óta a kolónia lakóinak elvárt pulzusát helyettesítette. A lány markában a sárgaréz alkatrész éles szegélye szinte vágta a bőrét, de nem engedte el. Ez a kis fémlelet idegennek és képtelenségnek hatott ebben a steril, wattokban mért világban.
A fülkék sora felé vezető járat homályában egy árnyék mozdult. János lapult a széles csővezetékek mögött, összehúzva magát, akárcsak egy elhasznált alkatrész, amit a takarítórobotok véletlenül kihagytak a leltárból. Szemeiben mély pánik tanyázott; a hálózati ingadozás miatti vészjelző sziréna halk, belső vibrálása az ő amúgy is törékeny idegeit őrölte.
– Nem lett volna szabad átjönnöd – suttogta János, hangja alig volt több a gőz fojtott sziszegésénél. – Az Őrszemek a hiányzó energiát keresik. Ha megtalálnak itt, téged is bio-matériává nyilvánítanak, és lekapcsolnak.
– Nem vagyunk gépek, János – felelte Alinda szorosan mellé lépve, és a fiú hideg, remegő tenyerébe nyomta a testmeleg sárgaréz darabot. A fém nem hordozott áramot, nem adott plusz energiát a központi hálózatnak, mégis súlya volt. – A száztizenkettes tekerő meghalt. Csak egy számot töröltek a kijelzőről. Ha mi is csak a wattokat és kalóriákat számoljuk, semmiben sem különbözünk a falakban futó kábelektől.
János a tenyerében lévő sárgás tárgyra nézett, majd Alinda feszült, elszánt arcára. A kolónia szigorú napirendje nem hagyott helyet a választásnak, mégis ebben a rejtett zugban, a fémes por és az elhasznált levegő szagában a félelem mögött valami új, dacos szikra ébredt bennük: a felismerés, hogy az emberi létezést nem a termelt feszültség, hanem az egymásért vállalt kockázat határozza meg.