A fülke küszöbén — új hang

János óvatosan a szürke köpenye belső varrásába rejtette a sárgaréz darabot. A csőjárat szűk nyílásán át visszavezette Alindát a lakófülkék félhomályos folyosójára, ahol a párás levegőben a hálózati relék halkan kattogtak. Minden egyes lépésnél a folyosó fémrácsai visszhangozták a veszélyt, de a férfi elszántan, maga mögött védve kísérte a lányt.
A Tizennégyes fülke ajtajához érve János megtorpant. A nyakára ütött G534-es kód hidegen derengett a vibráló csőfényben. Mielőtt kopoghattak volna, a nehéz fémlemez csikordulva elcsúszott, és a Nagymama szigorú arca tűnt fel a nyílásban.
– Mit keresel itt, G534-es? – csattant fel az idős asszony, betartva a kolónia rideg előírásait, amelyek szigorúan tiltották a lakózónák közötti máskálást. – Nem jár neked plusz energiagenerálás! Menj a fekvőhelyedre!
János megszeppenten húzta össze magát, szemeiben a megszokott riadtság bujkált, mégis megállt a küszöbön.
– Csak... a lányt hoztam – suttogta szaggatottan, hangjában mély aggodalommal. – És megnéztem a fűtőcsövet. Hogy ne fázz a fülkében.
A Nagymama tekintetében a hivatalos szigor mögött hirtelen elszorult valami meleg, rég elfeledett gyengédség. Bár a kolónia törvényei szerint el kellett taszítania az öreget, a keze beleremegtek, ahogy Alindát gyorsan betuszkolta a biztonságot adó rések közé.
– Menj innen, János... – mondta halkan, és a számsor helyett most először ejtette ki a férfi igazi nevét. Alinda a fülke homályából tisztán látta a két idős ember közötti eltagadott gondoskodást, ami erősebb volt a kolónia minden szabályánál.