A hiányzó wattok — más fényben

A karbantartó robot fémes nyikorgással haladt át a szektorhatáron, Alinda pedig a hernyótalpak árnyékában átpréselte magát a sárga biztonsági vonalon. Az Őrszem gépies feje épp az ellenkező irányba fordult, ugyanis a fali kijelző vörösen villogva jelezte: a szomszédos pedálállomáson a watt-termelés hirtelen nullára zuhant.
A hirtelen kimaradás oka nem a hálózat hibája volt, hanem a 112-es számú tekerő, aki hatvan év folyamatos munka után úgy döntött, végleg leállítja a saját belső gépészetét. A férfi feje tompa koppanással csapódott a fémkormányra. A kolónián a halál ritkán volt teátrális; inkább csak egy kellemetlen áramingadozást jelentett a szomszédos folyosó villanykörtéinek.
Az Őrszem mély, recsegő fémhangon nyomta meg a kommunikátort. „Bio-materia elszállítását kérem az L-határhoz. A hálózati veszteség háromszáz watt. Küldjenek cserealkatrészt.” A halál ténye láthatóan jóval kevesebb papírmunkával járt a kolónián, mint egy hiányzó leltári szelep felkutatása.
Alinda kihasználta a rövid szünetet, és az őr háta mögött besurrant az L-szektor hűvös, csöves átjárójába. A markában szorított sárgaréz darab átvette a tenyere melegét. Félt, de a kolónia rideg logikája most az ő kezére játszott: amíg a rendszer csupán a kiesett kalóriákat és wattokat leltározta, a folyosón lapuló élő embert észre sem vette. János már nem lehetett messze.