A sárgaréz ígéret

Ahogy Alinda egyre mélyebben hatolt a kolónia ébredő folyosóiba, a zajok felerősödtek. Nem a sziréna zúgása, hanem az élet monoton moraja, a műszakváltás léptei és a távoli gépzajok keveredtek. A C-szektor elhagyatottabb részei mögött most már világosabban látszottak az L-szektor felé vezető, fényesen megvilágított átjárók. Tudta, hogy ez a határ a legszigorúbban őrzött pontok közé tartozik, a szektorok közötti átjárás szinte lehetetlen engedély nélkül.
A sárgaréz szelep Alinda tenyerében megnyugtatóan nehéz volt. Gábor bácsi utolsó, csendes gesztusa, egy emlék arról, hogy az emberi akarat nem hal ki nyomtalanul. Ez a gondolat adott erőt a lány gyomrában lüktető félelem ellenére. A „hogy lesz az ember” kérdése, amit a nagymama történetei ébresztettek fel benne, most égetőbben lüktetett, mint valaha. Nem engedheti, hogy a kolónia elfojtsa ezt a kérdést.
Egy kanyar után meglátta: az L-szektor határát egy fegyveres Őrszem állta. Magas, fémes alakja szoborszerűen mozdulatlan volt, sisakján a vörösen izzó optikai érzékelők lassan pásztázták a folyosót. A fegyver szíját szorosan markolta. Alinda azonnal az egyik elhaladó karbantartó robot mögé húzódott, szíve hevesen dobogott a mellkasában. Az Őrszem tekintete elhaladt felette, mintha csak egy árnyék lett volna a sok közül.
De a lány tudta, hogy a szerencséje nem tart örökké. Az Őrszem mozdulataiban, a figyelmes pásztázásban ott volt a kolónia évtizedek óta tartó fogságának súlya. Az elfojtott emberi sors, a gépies rend, ami minden egyedi szikrát kioltani igyekezett. Alinda nem fordulhatott vissza. János várta, és Gábor bácsi jelének el kellett jutnia hozzá. Egy mély lélegzetet vett, a sárgaréz szelep hidege emlékeztette küldetésére. Eljött az idő, hogy lépjen.