A Kolónia Ébredése

A halk kopogás, mely éppen csak annyi volt, hogy egy szív megrezzenjen rá, elhalt a vastag csövek között. Az Őrszemek, mintha semmit sem hallottak volna, mozdulatlanul álltak, fémes páncéljukat alig fodrozta a távoli generátorok rázkódása. Alinda lélegzetét visszafojtva figyelt, mintha maga is a levegő részévé akart volna válni. A szelep hidege a tenyerében erőt adott, egy apró lángot ébresztett benne, ami a félelem jégpáncélját törte. Nem tudta, eljutott-e az üzenet, de a csend, a visszhangtalan csend mégis valami reményt csepegtetett a szívébe.
Ám a csend nem tartott sokáig. Távolról egy mély, zúgó hang kezdett erősödni, majd egy éles, átható sziréna hangja hasította ketté a levegőt. A Kolónia ébredt. Ez volt a jel, a „mindenki a helyére” parancsa, ami 2050 óta változatlanul diktálta a napirendet. Generációk nőttek fel erre a hangra, a bölcsőtől a pedálig, sosem ismerve más valóságot. Alinda nagymamája mesélt a kinti világról, a napfényről, a nyitott égboltról, de ezek a történetek már csak elmosódott árnyak voltak a kolónia betonfalai között, puszta legendák. A sziréna azt harsogta: ez az otthon, ez az élet, nincs más.
Az Őrszemek még mindig nem mozdultak, de a távoli folyosókról már hallatszott a takarítóegységek surrogása, és a műszakváltásba induló munkások monoton léptei. Alindának mennie kellett. Ez a folyosó nem maradhatott a rejtőzködés helye. Kicsúsztatva magát a csövek árnyékából, szinte hangtalanul siklott tovább. Nem volt ideje megállni, nem volt ideje félni, csak menni, menni az L-szektor felé, Jánoshoz.
Ahogy a C-szektor elhagyatottabb részein, a folyosók labirintusában haladt, a sziréna zúgása halkabbá vált, de a tudat, hogy az Őrszemek bármikor felbukkanhatnak, folyamatosan ott motoszkált benne. Minden sarkon egy fegyveres árnyék, minden szektorhatárnál egy akadály. De Gábor bácsi szelepe a kezében, egy apró, sárgaréz reménysugár, hajtott előre. Ez nem csak egy tárgy volt, hanem az utolsó emlék egy olyan időből, amit a kolónia próbált kitörölni. Egy jel, hogy még él az emberi akarat, még létezik a „hogyan lesz az ember” kérdése, még akkor is, ha a választ évtizedek óta elfojtják a falak.