A csőhangok között

Alinda a vastag csővezeték árnyékába bújva hallgatta az Őrszemek mélyről jövő, fémes lépteit, amelyek monoton visszhangot vertek a folyosó rideg falain. Ujjai szorosan kulcsolták Gábor bácsi sárgaréz szelepét a zsebében. A félelem hideg csápjai markolták a szívét, de a fém hidege valahogy mégis erőt adott neki. Eszébe jutott a nagymama halk szava, ahogy a régi idők szabadságáról mesélt, és Gábor bácsi elszánt tekintete, amikor a szelepet a kezébe adta. Ez nem csupán egy alkatrész volt; ez volt a dac, a kitartás jelképe.
Az Őrszemek szinte mozdulatlanul álltak a zsilipkapu előtt, tekintetük a távoli generátorok ritmikus rázkódásától megtört levegőben veszett el. Mintha ők maguk is valaminek a rabjai lennének, egy láthatatlan, fojtogató félelemnek. Alinda észrevette, hogy az egyikük apró, ideges mozdulatot tesz a fegyverén, mintha meg akarná győződni a súlyáról. Nem, ők sem önkéntesek. Ők is a rendszer foglyai.
Egy halk sóhaj szakadt ki Alinda mellkasából, amit elnyelt a sűrített levegő sziszegése. Lassan, majdhogynem észrevétlenül, kivette a szelepet a zsebéből. A hideg fémre nézett, majd felemelte, és óvatosan, mégis határozottan a vastag csővezetékhez érintette. Egy halk, szaggatott kopogás hallatszott, ritmusa ismerős volt, mégis új. Egy ütem, amelyet talán Gábor bácsi is ismert, vagy a nagymama dúdolt el egy elfeledett dalban. Egy rövid, háromtagú motívum, amit egy hosszabb szünet követett, majd ismétlődött.
Ez nem egy segélykérés volt. Ez egy üzenet, egy csendes lázadás szikrája, a kolónia monoton zúgásába ágyazva. A hang alig volt hallható, elnyelte a gépzsír szaga és a generátorok távoli döngése, de Alinda minden erejét beletette. Tudta, hogy ez azonnali lebukással járhatna, ha az Őrszemek meghallják, ha felfogják a szándékot. De ebben a pillanatban a csendes dac erősebb volt, mint a félelem. A fém ellenállt, a hang tovább szállt a csőhálózatban, és Alinda csak remélte, hogy valahol, valaki, esetleg János, meghallja a halk üzenetet.