A tiltott zóna határán

A műszakváltás utáni kötelező pihenőidőben a C-szektor hálókamrái elcsendesedtek, de Alinda nem tudott aludni. A zsebében lapuló sárgaréz szelep hideg fémje folyamatosan a combjának ütődött, emlékeztetve őt a dacra és Gábor bácsi elvesztésére. Amikor a folyosókon a világítás a minimális túlélő-szintre csökkent, a lány nesztelenül kicsusszant a vékony matracról. Nem a pedálok felé vette az irányt, és nem is a nagymama megnyugtató szavait kereste; az elzárt L-szektor felé indult, hogy megkeresse Jánost, akinek félelemmel teli hangja még mindig ott lüktetett a fülében.
Az elágazásoknál a sűrített levegő csöveinek sziszegése elnyomta a lépteit. Ahogy közeledett a szektorok közötti határvonalhoz, a levegő egyre nehezebbé, fojtogatóbbá vált. A falakon vastag korom és a gépzsír szaga terjengett. Itt már nemcsak a kolónia megszokott, monoton zúgása uralkodott, hanem a fenyegető némaság is, amit csak a távoli generátorok ritmikus rázkódása tört meg.
A zsilipkapu előtt azonban megtorpant. A mennyezetre szerelt optikai érzékelők vörös fényei lassan pásztázták a padlót, és a folyosó fordulójából két Őrszem nehéz, fémes léptei visszhangoztak. Alinda a vastag csővezeték árnyékába lapult, ujjait a zsebében lévő szelepre kulcsolva. Az Őrszemek mozdulatlanul álltak az L-szektor bejáratánál, fegyvereik tompa csillogása jelezte, hogy a lezárás óta az ellenőrzés szigorúbb, mint valaha. Nem volt visszaút, de a továbbhaladás is azonnali lebukással fenyegetett.