A sárgaréz szelep

Kálmán rántott egyet a lány vállán, ahogy a távoli folyosóról fémes csikorgás hallatszott: közeledett a lúgozó részleg automata szállítókocsija. Nincs idő a merengésre. Gábor bácsi teste órákon belül csak egy számsor lesz a központi elszámolásban, a fűtőérték-táblázat legalsó sorában. Alinda még egyszer megérintette a hideg homlokot, majd hirtelen mozdulattal kihúzta az öreg zsebéből azt a kopott, sárgaréz szelepet, amit még az első generációs sűrítőkön használtak. Ez volt az utolsó dolog, ami még valódi emberi munka nyomát őrizte.
– Ezt nem kapják meg – sziszegte a lány, és a tenyerébe zárta a nehéz fémhengert.
A mennyezeti rácsból jövő sercegés hirtelen felerősödött. János adása már nemcsak recsegett, hanem mély, ritmikus lüktetéssé alakult, ami a szomszédos fülkék fáradt lakóit is ébresztgette. Kálmán felkapaszkodott az ágy szélére, hogy elérje a rácsot, mielőtt a szektorőrök bemérnék a frekvenciát. A feszültség szinte tapintható volt; a sötét, szűk hálókamrákban az emberek suttogni kezdtek. Nem a megszokott, gépies panaszkodás volt ez, hanem valami egészen új, fojtott düh.
– Ha most lekapcsolod, elnémul az egyetlen hang, ami nem tőlük jön – figyelmeztette a nagymama Kálmánt, miközben a folyosó torkolatánál felvillant a közeledő takarítóbrigád sárga jelzőfénye. A kolónia könyörtelen napirendje nem tűrt halasztást. A műszakváltást jelző sziréna felüvöltött, és Alindának a szeleppel a zsebében kellett elindulnia a pedálok felé, miközben a hátrahagyott testet már elnyelte a sötétség.