A megőrzött láng — új hang

Az Őrszem nehéz fémlépteinek zaja lassan elhalt a folyosó végén, de a hálókamrák fojtogató csendjét most már nem a megszokott gépzaj, hanem a gyász bénultsága uralta. Alinda kiszabadította csuklóját Kálmán szorításából, és Gábor bácsi mozdulatlan testéhez térdelt. Durva, munkában megkérgesedett kezét a saját meleg tenyerébe fogta. Nem volt pulzus. Csak a kihűlő hús és a kolónia könyörtelen vastörvénye maradt: aki kiesik a termelésből, az többé nem létezik.
– Nem hagyhatjuk itt így – suttogta Alinda, miközben düh és tehetetlen szomorúság marta a torkát. Kálmán óvatosan vállon ragadta, próbálta visszahúzni a sarokba, de a lány ellenállt.
A szomszédos fülke árnyékából előrelépett a nagymama. Törékeny alakja szinte egybeolvadt a falak szürkeségével. Ő még abból a generációból származott, amelynek szülei megélték a 2050-es nagy lezárást – azt a fordulatot, amikor az emberiség végleg a föld alá kényszerült, és a szabad égbolt csupán családi legendává korcsosult. Az öregasszony könnyes szemmel nézett a holttestre, majd Alindára tette a kezét.
– Apáink még emlékeztek rá, milyen volt, amikor a halottakat virágok közé fektették, és a szél búcsúztatta őket – mondta halkan a nagymama, hangjában a régi világ elveszett méltóságával. – Itt csak a kohó vár rá, Alinda. De a lelke szabad. Ne engedd, hogy ezt is elvegyék tőled.
Kálmán idegesen pillantott a mennyezeti rácsok felé, ahol János jelismétlője, amit alig egy órája aktiváltak a szervizjáratban, most halkan sercegni kezdett. A tiltott adás frekvenciája láthatatlanul lüktetett a sötét hálókamrák felett, egy apró, lázadó szikra a jéghideg gépi rendben. Alinda felállt, letörölte az arcát, és szorosan megfogta Kálmán kezét. Tudta, hogy a harcuk most kezdődik el igazán, a 2050 óta tartó fogság falai között.