A hideg elszámolás

A hangszórókból szűrődő halk dallam hirtelen elhalt, helyét a szellőzők mélyéből feltámadó, baljós fémzaj vette át. Kovács még fel sem emelte a kezét, amikor a folyosó végén felizzott az Őrszem hideg, kék keresőfénye. A tömeg egy emberként hátrált a falakhoz, Alinda pedig érezte, ahogy Kálmán ujjai görcsösen rászorulnak a csuklójára a sarokban.
Az Őrszem nehéz, hidraulikus léptekkel közeledett. Nem volt benne düh, csak a protokoll jéghideg pontossága. Gábor bácsi, mint a szektor felelőse, reszkető térdekkel lépett előre, hogy elállja a gép útját a fülkék előtt. Az arca papírvékony és szürke volt a vészvilágításban, a tüdeje sípolva küzdött a nehéz, elhasznált levegővel.
– Csak… csak feszültségingadozás – suttogta az öreg, de a hangja elcsuklott. – Mindenki a helyén van. A napirend szerint...
A gép vörös letapogató sugara végigsöpört Gábor bácsi arcán, majd a mellkasára tapadt. Kovács eközben hangtalanul visszahúzódott a tizennégyes fülke mélyére, sorsára hagyva az öreget. Gábor bácsi hirtelen a szívéhez kapott. A több évtizedes pedálhajtásban elhasznált, kizsigerelt szervezet nem bírta tovább a rettegés nyomását. Egyetlen halk, rekedt fohásszal roskadt össze a hideg vaslemezeken.
Az Őrszem meg sem torpant. Fémes lába kikerülte a mozdulatlan testet, mintha csak egy leszakadt kábeldarab feküdt volna az útjában, és folytatta a szektor átkutatását. Alinda elfojtotta a sikolyát. Gábor bácsi szemei üvegesen meredtek a rácsos plafonra – a kolónia nem ismert gyászt, csak a kiesett munkaerő azonnali pótlását.