A jövevény feszültsége

A recsegő hanghullámok még el sem érték a szomszédos szektorok folyosóit, amikor Alinda és Kálmán már a szellőzőrács mögötti sötét járatban kúsztak visszafelé. A feszültségesés miatt a hálókamrák sávjában csak a vörösen derengő vészvilágítás működött. A szűk folyosókon az elcsigázott pedálhajtók árnyékként imbolyogtak, mormolva keresve a helyüket a hirtelen támadt félhomályban.
A harmincas blokk elosztójánál máris állt a bál. Gábor bácsi, a szektor megbízott felelőse dühösen gesztikulált egy megtermett, idegen férfi előtt, aki alig egy napja költözött be a kiürült tizennégyes fülkébe. Kovács, az új lakó, egy szétmosott, kopott zubonyt viselt, amin még látszottak az egykori külső védelmi osztag tépőzárainak nyomai.
– Nem érdekel a szabályzatod, öreg – vágta rá Kovács, és hangja ridegen kongott a fémfalak között. – Én az Idegen Légióban szolgáltam a felszíni dómok peremén. Ott megtanultam, hogy ha elmegy a kakaó, az ember a saját fegyverére támaszkodik, nem egy papírfecnis adminisztrátorra.
Gábor bácsi arca elfehéredett a dühöt és tehetetlenséget palástoló vörös fényben. A többi munkás némán gyűlt köréjük, arcukon a fáradtság mély barázdáival. Senki sem akart balhét az Őrszemekkel, de az új lakó puszta jelenléte és fojtott agressziója megbontotta a kolónia kényszerű, fegyelmezett békéjét. Alinda a sarokból figyelte őket; tudta, hogy a feszültség bármelyik pillanatban berobbanhat, miközben a fejük felett a hangszórókból már tisztábban kezdett szólni a múlt tiltott dallama.