Az elfojtott oltalom

A nagymama válasza bent rekedt a torkában, mert a folyosó kanyarulatából egy szürkés kezeslábast viselő alak lépett elő. János-G534 volt az. A férfi a szervizvezetékek csőrengetegében lapult, s láthatóan rájuk várt. Szemében a megszokott, kolónia szülte rettegés bujkált, mégis eléjük lépett a hideg fémburkolaton.
– Lassabban – suttogta János szaggatottan. – A hármas elágazásnál őrpatrol van. Várjatok kicsit.
Kinyújtotta a kezét, s a tenyerében egy apró, selejtezett hőszigetelő filcdarabot nyújtott az idős asszony felé. Súlyos vétség volt ez: a kolónia tulajdonának eltulajdonításáért végső újrahasznosítás járt. A nagymama szorosan maga mögé tolta Alindát, s rázta a fejét.
– Hagyj minket, János – mondta kimérten, de a hangja elcsuklott. – Tilos az érintkezés. Tudod a törvényt. Ne hozz ránk veszedelmet.
János keze elernyedt. Tekintetében a visszautasítás fájdalma keveredett az elfojthatatlan ragaszkodással. Nem volt joga saját névre, mégis, ahogy az idős nőre nézett, a számozott kezeslábas mögött felparázslott az ember. A nagymama kemény maradt, de a tekintete ellágyult. Zsebében görcsösen szorította a rézkarikát: tudta, hogy János tiltott gondoskodása az utolsó kapocs az elfeledett világ emberségéhez, és ez a titkos vonzalom mindkettőjük vesztét okozhatja.
– Féltelek – sziszegte János halkan, majd eltűnt a sötét járatban.