Fénymorzsák a sötétben

A szűk, párás folyosón haladtak tovább a szürkésfehér fémrácsok mentén. Alinda szorosan a nagymama mellett lépkedett, hogy a lépteik zaját elnyomja a központi szellőzők egyenletes, nehéz duruzsolása.
– Miért kellett úgy bánnod vele? – kérdezte Alinda halkan, miközben fél szemmel a fal melletti érzékelők pislákoló piros fényeit figyelte. – János csak segíteni akart.
– Az Őrszemek mindent látnak, kislány – suttogta a nagymama, s görcsös ujjaival szorosabbra fogta a rézkarikát a zsebében. – A könyörület tiltott luxus ebben a szektorban. Aki érzelmeket mutat, azt a generátorok mellé osztják be végső selejtezésre.
Alinda megszeppent, de amikor meggyőződött róla, hogy az akna felől nem közeledik őrpatrol, közelebb hajolt az idős nőhöz.
– L656 is a generátor-egységnél dolgozik – szólalt meg még halkabban, s az arca elpirult a homályban. – Tegnap, amikor a vezetékeket ellenőrizte, hozzám ért a keze. Csak egyetlen pillanatra, Nagyi... de a bőre meleg volt. Azt mondta nekem halkan, hogy a régi világban a fény ingyen járt mindenkinek. Hogy mi vagyunk a napfény igazi örökösei, nem a kolónia hálózata.
A nagymama hirtelen megtorpant, és ijedten Alinda vállába vájta a kezét. Tekintetében elfojtott rettegés villant.
– Hallgass, Alinda! – sziszegte a nagymama vékony, reszkető hangon. – A szerelem halálos ítélet ezen a helyen. A napfény örökösei... ezt a nevet a tiltott tisztogatások idején használták a lázadókra! Ha L656 ilyeneket mond neked, a megsemmisülésbe sodor mindannyiunkat.
– De én hiszek neki – nézett dacosan, mégis könnyes szemmel a nagymamájára Alinda. – Ő az egyetlen, aki miatt nem félek a sötéttől.