A horizont emléke

A léptek zaja lassan elhalt mögöttük, ahogy a lakóblokk nehéz fémkapuja tompa csattanással bezárult. Az őrpatrol fémcsizmáinak csikorgása elkerülte őket, de a levegőben még ott terjengett a kolónia megszokott, ózonos szaga. Alinda megállt a vibráló neoncsövek alatt, s ujjait nagymamája hideg kézfejére kulcsolta.
– Igaz volt, amit a 2050 előtti időkről meséltél? – suttogta a lány, s tekintetét a szürke falakra emelte, melyek a születésétől fogva körülzárták. – Hogy a dédszüleid még látták a horizontot, és a napfény nem a hálózatból érkezett?
Az idős asszony óvatosan körülnézett a kihalt folyosószakaszon, mielőtt válaszolt volna. A 2050-es évek nagy elzárkózása óta generációk nőttek fel a mélyben, s a kolónia merev napirendje szinte teljesen kitörölte a nyitott ég emlékét. Az emberek hozzászoktak az alacsony mennyezethez és a megszabott adagokhoz, ám Alinda szemében ott csillogott a csillapíthatatlan kíváncsiság.
– Igaz volt, kicsim – mondta a nagymama halk, remegő hangon, miközben a zsebében lapuló rézkarikát szorongatta. – Nem a vas és a vezetékek határozzák meg, ki az ember. Odakint a fény szabadon áradt, s hiszem, hogy a felszín még mindig ránk vár.
Alinda szíve gyorsabban vert. Bár a kolónia szigora fojtogatta őket, a nagymama szavai nyomán a sötét járatok hidege mintha enyhült volna. Tudta, hogy a veszély nem múlt el, mégis melegség járta át: a remény szikrája nem aludt ki a csövek között.