Az elfeledett védvonal

Alinda kinyújtotta a kezét, és az ujjaival megérintette a falon remegő sárgás fénypászmát. A kinti napfény fakó visszfénye hideg volt, mégis megremegtetett valamit a mellkasában. János csendben mellé lépett, óvatosan megfogta a lány karját, mintha a puszta érintéssel akarná átadni azt a ritka biztonságérzetet, amit a lenti fémvilág rég megtagadott tőlük.
– Látod? – suttogta a fiú, és a falat borító rozsdás védőburkolatra mutatott. – Ez nem dinamókból táplálkozik. Ez még a felszín emléke.
A megfakult acéllapon domborodó felirat állt: 2050 – Felszíni Elosztó és Emberi Védelmi Zóna. Nagymama térdre ereszkedett a porban, és elhomályosodott szemmel simította végig a kopott betűket. A kolónia szabályzata szerint az emberi test csupán pótolható erőforrás volt, a szektorok falain belül a túlélés egyet jelentett a kiszabott watt-mennyiség letekerésével. De itt, a sötét járat mélyén a régi szavak más értelmet nyertek.
– Az ember nem az izmai erejétől ember, Alinda – mondta halkan az öregasszony, miközben a lejáró felé intett. – Hanem attól, hogy képes megőrizni a döntés jogát. Ha csak azért hajtasz, hogy ne álljon le a szellőző, gép vagy. De ha egymásért teszel egyetlen lépést is, újra emberré válsz.
János óvatosan benyúlt a vezetékek mögé, és egy rozsdás, mechanikus kart mozdított meg. A fém sikoltva engedett a nyomásnak, s a szervizakna túlsó felén egy nehéz, szigetelt ajtó résnyire feltárult. Odabentről nem a kolónia megszokott, olajszagú huzatja áradt, hanem a kihűlt, de háborítatlan levegő csendje.