Apai örökség

Alinda elsőként lépett át a résen, félig visszahúzva a vállát, mintha a sötétség megérinthetné. A helyiség egy elfeledett archívum volt, ahol egymásra halmozott, szürke dobozok őrizték a múltat. János a lány mellé ért, és elemlámpájának halvány fénysugarát a fal mentén futó polcokra irányította. A lámpa csóvája megállapodott egy kopott, kézzel írott kartondobozon, amelyen Alinda családjának régi azonosítója állt: a G-400-as szektor nyilvántartási jele.
– Ez... apám írása – suttogta Alinda, és a torka összeszorult. Ujjai remegve érintették meg a megsárgult papírt. Apjáról, az alsó szintekre áthelyezett szerviztechnikusról csak ködös emlékei maradtak, édesanyja pedig egy generátormegfutáskor veszett oda, amikor ő még alig tudott járni. Egyetlen támasza Nagymama maradt, aki a kolónia fojtogató falai között nevelte, vigyázva rá, nehogy a gépies hétköznapok felőröljék az emberségét.
– Apád tudta, mi vár ránk – lépett melléjük Nagymama, megsimogatva Alinda hátát. – Amikor a vezetőség elszakította tőlünk, ide rejtette a jegyzeteit. A kolónia le akarta törölni a múltunkat, hogy csak sorszámok lehessünk a pedálok mögött. De az emlékeinket nem tehetik át a hálózatba.
János óvatosan megfogta Alinda kezét. Az ujjai melege halk ígéretet hordozott a dermedt csendben: amíg ő él, Alinda sosem marad egyedül a sötétben.