A test saját melege

János elsőként mászott be a keskeny járatba, majd gyengéden visszanyúlva felsegítette Nagymamát és Alindát. A csőben szokatlanul langyos levegő keringett, de ez a meleg nem a dinamók súrlódásából fakadt: a mélyben futó régi, szigetelt vezetékek tartották még a föld belső hőjét.
Ahogy a szűk alagútban kúsztak, Alinda minden mozdulatnál megérezte tagjaiban a napi pedálozás kínzó ólmát. A kolónia gépies rendje minden egyes kalóriát kisajtolt az emberi testből; a lábizmok görcse és a folyamatos kimerültség nap mint nap arra emlékeztette őket, hogy a rendszer szemében a hús és a vér csupán bio-generátor. Most azonban a saját sorsáért mozdult a teste, nem a szektor watt-kvótájáért.
– Idelenn a falak még őrzik az egykori hálózat melegét – suttogta János, miközben hátrapillantott. A sötétben a szemeiben megcsillant valami elszánt bizakodás. – Nem a mi izmainknak kellene táplálniuk a várost. Az alapítók még tudták, hogyan kell élni a természetes energiával.
Nagymama keze megnyugtatóan Alinda vállára nehezedett. Az öregasszony tenyerének egyszerű, emberi melege többet ért a szektor hűvös acéljánál. Ahogy a járat egy tágasabb, régen elfeledett szervizaknához ért, a falak repedéseiből halvány, sárgás fénysugár derengett fel: egy felszíni optikai kábel elszabadult szála, amely a kinti napfény utolsó, eltévedt reflexióját vezette le a mélybe.