Az elfeledett ütem

Alinda mélyen magába szívta a barlang hűs levegőjét. A rajzolt nap melegsége a mellkasában terjedt, nem akarta elhinni Kálmánnak, hogy mindez csak régi propaganda. A belső láng túl valóságos volt. Jánosra nézett, akinek szeme még mindig tágra nyílt az ijedtségtől. A fiú nyilván azt látta benne, amit mindig is tanítottak nekik: a tiltottat, a veszélyeset. Kálmán a lábával rugdosta a földet, mintha ezzel akarná elhessegetni a kényelmetlen gondolatokat.
„De… ha ez igaz,” kezdte Alinda halkan, hangja alig hallhatóan rezegett. „Akkor mi… mi vagyunk?” Kérdése nem a kolónia által meghatározott funkciójukra vonatkozott, hanem valami sokkal mélyebbre. Arra, hogy mi tesz valakit emberré, ha nem a leadott wattok összege. Ha a test valóban egy otthon, akkor ki lakik benne, és miért kellett ezt elfelejteniük? János még hátrébb lépett. „Ezek veszélyes gondolatok, Alinda,” suttogta. „Az Őrszemek…” Nem kellett befejeznie. A szavak súlya, a büntetés emléke ott lebegett a levegőben. Kálmán végre abbahagyta a rugdosódást. „Nem érted? Ez megbolygat mindent! Ha nem termelünk, ha nem adunk energiát… akkor mi lesz velünk?” Arcán az ijedtség keveredett a felháborodással. Számára az energia-termelés jelentette a létezésük alapját.
Alinda elfordult a barlangrajztól, de a képe beleégett a retinájába. A szabadság ígérete. A nagymama meséi jutottak eszébe, a napfényről, a végtelen égboltról, a földről, ami magától adott táplálékot. Akkor vajon ők miért rejtőzködnek a föld alatt? Miért élnek egy mesterséges ritmus szerint, ami csak a gépeknek kedvez? Hirtelen egy elfeledett kapocs érződött a múlt és a jelen között, egy láncszem, amit a kolónia régóta elszakított.
„El kell mennünk,” mondta Kálmán, hangja határozottabb volt, mint korábban. „Túl sokáig voltunk itt.” A kolónia szigorú napirendje, a kötelező pedálozás ideje nyomta rájuk a bélyegét, mint egy láthatatlan órszem. János bólintott, megkönnyebbülten, hogy végre egy racionális döntés született. Alinda azonban tétovázott. A barlangrajz titka már nem engedte. Azt érezte, a falba vésett emberi formák valami sokkal többet akarnak elmondani, mint egy egyszerű történetet. A saját testének dobbanása is másként zengett most, egy ősi, elfeledett ütem szerint.