A Test titka

Alinda ujjbegyei végigsimítottak az érdes kőfelületen, ahol az ősi festék még halványan tapadt. Nem gép, hanem emberi kéz munkája volt, egy mozdulat, ami a nagymama meséit elevenítette meg. A rajzolt nap ragyogott, nem fogyasztott wattokat, mégis tiszta, életteli energiát sugárzott, olyat, amiről ők csak elméletben tudtak, a kolónia massza-adagolóin túl.
János óvatosan nyúlt a kép felé, de visszarántotta a kezét, mintha tiltott üzenetet közvetítene a kő. Arca sápadt volt. „Ez nem… ez nem termel semmit,” suttogta. „Miért rajzolták? Mire volt jó?” Kérdései a testük pedálozásával töltődő cellák világában értelmezhetetlennek tűntek. Kálmán lenyelt egy nagyot. „Ez valami régi propaganda lehetett,” próbált racionális magyarázatot találni. „Az energia a testből jön, ezt tudjuk.”
Alinda azonban érezte, Kálmán a saját szavai ellen küzd. A barlang csendje azt sugallta, létezett egy világ, ahol az ember nem csak élő akkumulátor. A rajzolt alak szabadságról beszélt. Alinda szívében az ijedtség helyét egy furcsa, meleg érzés vette át. A „hogy lesz az ember?” kérdés most új értelmet nyert: nem technológiai folyamat, hanem valami organikus, emberibb. A test nem csak egy gép, ami energiát ad le, hanem egy otthon, egy élet. Ez a gondolat, mint egy apró, tiltott láng, lobbant fel benne, szembeszállva a kolónia minden szabályával, és a testek felszabadításának ígéretét hordozta, egy régen elfeledett időről, amikor az ember önmaga volt az energia, és nem csupán a forrása.