A kőbe zárt emlék

Az elmosódott árnyék a folyosó végén egy hatalmas, nyers kőből tátongó szájként nyílt meg előttük. Nem fém volt, hanem egy tágas, visszhangos barlang, melynek puszta mérete is összezavarta az érzékeiket a kolónia pontosan megtervezett járatai után. János felemelte a fényforrását, ami alig tudta áttörni a mélységet, és a sugara megpattant az egyenetlen falakon, táncoló árnyékokat festve a plafonra. Itt nem zúgtak a pedálok, nem volt masszaadagoló, csak a csupasz, nedves szikla és a levegő, ami valahogy tisztábbnak, régebbinek tűnt.
„Ez… ez csak egy lyuk,” suttogta Kálmán, a hangja eltörpült a tágas térben, mintha attól tartana, hogy még a szavak is energiát pazarolnak. „Minek idejöttünk? Az Őrszem nem fogja elhinni, hogy itt energia van.” Félelme a megszokott praktikum páncéljába burkolózott, mintha a veszélyt le lehetne mérni kilowattban. Alinda csak nézte a hatalmas, sötét üreget. A nagymama meséiben a föld alatti járatok mindig valami rejtelmeshez vezettek, de sosem ilyen… üreshez. Vagy mégsem?
A fák susogása helyett itt a csepegő víz monoton hangja adta a ritmust, ami furcsamód megnyugtatóbb volt, mint az Őrszem acélos léptei. Ahogy mélyebbre merészkedtek, Alinda tekintete megakadt egy sima, mohával borított sziklafalon. Valami elütött a természetes mintázattól. Nem éles peremek, nem szabályos alakzatok, mégis… szándékosnak tűnt. Közelebb lépett, és a fényben kirajzolódott valami, ami szinte a lelkét rázta meg.
Egy kezdetleges, de félreérthetetlen rajz volt a kövön. Nem egy robot, nem egy dinamó, hanem egy stilizált emberi alak, mellette egy nap, ami sugarakat ontott. Alinda szíve hevesebben dobogott. „János… Kálmán… nézzétek!” János odalépett, arcán a félelem helyét átvette a döbbenet. Kálmán egy „ez meg mi a fene?”-t morgott, de a tekintetében ott volt a kérdés. Hogyan lesz az ember egy ilyen képből, ami nem termel energiát, ami csak van? Ez a napfény, amiről a nagymama beszélt, valaha *itt* volt, és valaki lefestette. Talán ők maguk voltak azok az „emberek”, akikről a mesék szóltak, akik nem csak pedáloztak, hanem… rajzoltak. A kolónia falai között elfeledett méltóság szikrája pislogott fel a régmúlt mélységeiből.