A mélység felé

A levegő azonnal hidegebbé vált, ahogy beléptek az elágazás sötétjébe. A folyosó fala nyers kőnek tűnt, nem a megszokott, rideg fém, és a lépéseik zaja elnyelődött valami vastag, néma anyagban. János elől haladt, tapogatózva a sötétben, kezével a repedezett, nedves falat simogatta. Alinda mögötte lépdelt, alig mert levegőt venni. A nagymama meséiből ismerős, tiszta szélről és a fák susogásáról álmodott, de itt csak a saját, kapkodó lélegzetük suttogott.
„Ez… ez nem egy gyári járat,” suttogta Kálmán, hangja remegett a csendben. A félelem nehéz, földes szaga töltötte be a teret. A kolónia napirendje, a pedálok monoton zúgása, a massza íze – mindaz a kényelmetlen megszokottság, ami eddig az életüket jelentette, most végtelenül távolinak tűnt. Itt csak a csupasz lét maradt, a puszta túlélés, távol az Őrszem acélos logikájától.
Alinda felemelte a kezét, hogy megérintse a falat. A hideg, érdes felület egészen más volt, mint a kupola sima, fém burkolata. Hogyan válhat az ember ilyen mélyen a föld alá kényszerített lénnyé? Mi lesz velük, ha a fény sosem ér el ide? A nagymama történetei arról szóltak, hogy az ember nem csak testből áll, nem csupán energiából. Volt valami más is, valami, amit ők már elfelejtettek, vagy sosem ismertek.
Egyre mélyebbre jutottak. A folyosó egyre szűkült, a mennyezet lejjebb ereszkedett, szinte súrolta a fejüket. A távolból tompa, mély morajlás szűrődött fel, ami nem az Őrszem lépteire emlékeztetett, sokkal inkább egy gigantikus, éhes állat gyomrából jövő hangra. A folyosó végén egy elmosódott árnyék derengett, mintha valami régi szerkezet várt volna rájuk, vagy egy újabb szűk átjáró, ami még mélyebbre vezet a kolónia elfeledett gyomrába, a „hogy-lesz-az-ember” kérdés végső válaszához.