Az örökölt fogság — más fényben

A gép akadozó üteme visszhangzott mögöttük, de a másodpercek gyorsan peregtek. Alinda elsőként csúszott ki a szűk üregből, óvatosan kerülve a földön heverő fémforgácsokat. János követte őt, ujjai még mindig remegtek a fémfalra mért ütések visszahatásától. Kálmán és Kovács szorosan mögöttük osontak, a félelem nehéz szaga szinte tapintható volt a szűk folyosón. A járat falán, a sárgásan pislákoló szükségvilágítás fényében, egy kopott acélplakett derengett fel: „KOLÓNIA – 2054”.
Ez a négy számjegy jelentette a mindenséget. 2050 óta, amikor az első csoportok lemenekültek a föld alá, generációk születtek és haltak meg a zárt fémkupola alatt. Alinda nagymamája még emlékezett a dédszülők meséire a valódi szélről és az ég kékségéről, de Alinda számára ez a por, az elhasznált levegő és a pedálok könyörtelen hajtása jelentette a valóságot. Nem létezett más otthon, csak ez az örökölt fogság, ahol az emberi test csupán egy áramforrás volt a gépek hálózatában.
„Erre!” – intett suttogva János, a sötét elágazás felé mutatva, amely az ellenőrző pont felé vezetett. A távolból tompa, fémes csikordulás hallatszott: az Őrszem újraindította a protokolljait, a zaj keltette anomáliát felülírta a rendszer. Nincs több idejük.
Kovács megtorpant, tekintetével a sötétséget kémlelte. Tudta, ha elérik a zsilipet, az egyetlen visszautat is elvágják maguk elől. Kálmán óvatosan megérintette a vállát, a dacos hallgatásban a kolónia lakóinak évszázados, néma szövetsége tükröződött. Elindultak a mélyebb, ismeretlen járatok felé, maguk mögött hagyva az Őrszem közeledő, ritmikus lépteit.