A zavaró ritmus

A csend súlyosan nehezedett rájuk, a rettegés vastag takarója. Alinda szorítása a füzetén erősödött, ujjai fehéredtek. János tekintetét kereste, s köztük pillanatok alatt megvillant a megértés. A nagymama régi meséi nem csupán történetek voltak; a túlélés térképeivé váltak. Alinda szinte észrevétlenül bólintott a rejtekhelyük fémfalának irányába, majd a keskeny nyílás felé, amely az Őrszemre vezető folyosóra nyílt.
János azonnal értette. Nem harcolniuk kellett, hanem összezavarniuk. Mélyet lélegzett, a hideg levegő égette a tüdejét. Hirtelen, lendületes mozdulattal tenyerével a szűk üreg rezonáló fémfelületére csapott. Éles, váratlan csattanás hallatszott, amely természetellenesen visszhangzott a szűk térben, majd azonnal követte egy másik, aztán még egy, ritmikusan és céltalanul, egy ősi, dacos dobpergés a fémes csend ellen. Kálmán és Kovács összerezzentek, szívük vadul kalapált a félelemtől.
A falon keresztül egy pillanatnyi zavar rezgése futott végig. Mintha az Őrszem rendszerei megakadtak volna, képtelenek értelmezni ezt a nyers, logikátlan zajt, ami nem illett bele semmilyen fenyegetés-protokollba. A gép mozgása, amit korábban hallottak, most mintha… akadozott volna. Egy ideiglenes bizonytalanság ült ki a fémre, a levegőbe, egy repedés a gépi logika makacs pajzsán. Ez nem támadás volt, nem menekülés – csak tiszta, értelmetlen anomália.
„Most!” – suttogta Alinda, hangja rekedtes volt a feszültségtől. A terv, akármilyen vakmerő is, úgy tűnt, működött. Nem sokáig, de annyi időt talán nyertek, hogy továbblépjenek a kolónia rideg labirintusában, messzebb az Őrszem könyörtelen ítéletétől. A füzet lapjai szorosan simulva Alinda kezében, mintha maguk is őriznék a régmúlt idők szikráját. A "hogy lesz az ember?" kérdésére a válasz most nem a technológiában, hanem az emberi furfangban, az ősi emlékek erejében, egy váratlan, zajos mozdulatban rejlett.