Az elfeledett örökség

A Nagymama szorítása lassan megenyhült Alinda vállán. Az idős asszony szemében a rettegést egy pillanatra felváltotta valami régen eltemetett, büszke melegség.
– A dédnagyapád még látta a nyílt eget – suttogta alig hallhatóan, s Alinda tenyerébe szorította a saját reszkető ujjait. – Mindig azt mondta, hogy nem a fém és a dinamók rabszolgái vagyunk. A napfény örökösei vagyunk, Alinda. A fényhez való jogot nem törölheti el semmilyen kolóniai szabályzat. L656 sem egy számozott alkatrész – ő is érzi ezt a hívást.
Teréz fojtottan felnyögött a sarokban, ám mielőtt közbevághatott volna, a csővezetékek felől gyors, nesztelen léptek zaja hallatszott. János bukkant elő a fülke bejáratánál, arca sápadt volt a vészvilágítás gyenge, vöröses fényében.
– Lépnetek kell! – sziszegte János riadtan, miközben hátrapillantott a sötét folyosóra. – Az Őrszemek elhagyták az ellenőrző pontot, és a C-szektor celláit fésülik át. Ha rájönnek, hogy a régi szektorokról beszéltek, végleg elkülönítenek titeket.
Alinda felállt a hideg padlóról. A lány szívében a félelem mellett egy eddig ismeretlen elszántság gyúlt ki: a tudat, hogy a sötétség ellenére sem puszta gépek. A Nagymama intő szavai ellenére az ajtónyílás felé lépett.
– Nem maradunk itt tehetetlenül – suttogta Alinda, miközben Jánosra nézett. – El kell jutnunk a generátorokhoz, mielőtt lezárják a szektort.