A bizalom érintése

János visszalépett a folyosó sötétjébe, ujjai közt apró villanásként csillant meg a vészvilágítás tompa fénye. Alinda már tette volna meg az első határozott lépést a szűk ajtónyílás felé, amikor egy hűvös, csontos kéz kulcsolódott a csuklójára.
Nem a megszokott, tiltó szorítás volt ez. A Nagymama ujjai reszkettek, de a mozdulatban most a rettegés helyett valami mély, kimondatlan bizalom remegett. Az idős asszony nem húzta vissza a lányt; csak egyetlen pillanatra magához vonta, s homlokát Alinda vállának támasztotta. A lehelete forró volt s akadozó.
– Ha elmész, elviszed a fényt is – suttogta a Nagymama, s a lány tenyerébe nyomott egy apró, simára csiszolódott fémnehezéket, amit évtizedek óta a köténye zsebében őrzött. – De ne engedd, hogy géppé tegyenek. Bízom benned, Alinda.
Alinda megszorította a csöppnyi, hűvös tárgyat. Tekintetük a vöröses derengésben egyetlen hosszas pillanatra összeforrt: az aggodalom és a megértés elmozdíthatatlan kapocsba fonta őket. Nem volt szükség több szóra, a szavak súlya amúgy is összeroppantotta volna a fülke fojtogató csendjét.
János sürgető mozdulatára a lány kisiklott a szűk ajtón. A folyosó hűvös, gépzsírszagú levegője azonnal megcsapta az arcát. Ahogy a sötét áramlási járat felé siettek, János egy pillanatra megérintette Alinda karját. A szorításban ott volt a közös veszély vállalása s az egymás iránti bizalom halk ígérete.