A taposókerék ára

A szellőzőjárat fémes járófelülete lassan melegedni kezdett a lábuk alatt. Ahogy távolodtak a fülkéktől, a gépzsír szagát felváltotta a fülledt, sós pára: a központi dinamóterem alsó elszívóinak levegője. János megállt a nehéz, manuális zárózsilip előtt, amelynek öntöttvas kereke szinte egybeolvadt a rozsdás fallal.
– Itt kell átmennünk – suttogta fojtottan János, és mindkét kezével rácsimpaszkodott a karra. – De a nyomáskülönbség ellenünk dolgozik. Ha nem nyomjuk le teljes súllyal, a szelepek visszaütnek.
Alinda azonnal mellé lépett. A markában lapuló kis fémnehezéket mélyen a zsebébe süllyesztette, majd megragadta a nedves vasat. Az izmaik megfeszültek, a vállukba éles fájdalom hasított. A Kolónia minden egyes mozdulatért kalóriát követelt: nem volt ingyen energia, a hálózat az ő testük erejét szívta el, mielőtt egyetlen jelzőlámpa is felvillanhatott volna.
A kar végül egy száraz, fémes reccsenéssel elfordult. A résen át forró léghuzat csapott az arcukba, s vele együtt a taposókerekek ritmikus, csikorgó morajlása. Odabent, a gyenge sárga fényben árnyalakok hajtották a pedálokat, hogy fenntartsák a minimális vészvilágítást.
– Ez az ára – nézett János a lányra, miközben tüdeje zihálva küzdött a hőségben. – A testünkből facsarják ki az utolsó wattot is. Ha lelassulunk, végünk.