Az elfeledett kézszorítás

A rács mögötti sötétség hideg, száraz levegőt lehelt az arcukba, amely merőben különbözött a dinamótermek fojtogató, olajszagú párájától. János óvatosan lépett át a küszöbön, ujjai még mindig a régi, átalakított G534-es relét szorították. A zseblámpa gyenge fénye megvilágította a falba süllyesztett rézkábeleket és a vastag porréteget, amelyen nem látszottak az Őrszemek lánctalpainak nyomai.
– Ezzel a relével akartam átjutni a C-szektorba harminc évvel ezelőtt – szólalt meg János halkan, miközben a rácsot visszahúzta maga mögött. Tekintete egy pillanatra Alinda arcára tévedt, és a szeme sarkában apró ráncok gyűltek össze. – A nagymamád miatt készítettem. Akkor még mindketten hittük, hogy a szabályokon túl is van élet. De ő elküldött. Azt mondta, a kolónia törvényei szerint a túlélésünk a fegyelmen múlik. Féltett engem. Féltett minket.
Alinda megállt a sötét folyosó közepén. A nagymama történetei a névtelen technikusról, aki mindig egy plusz adag sűrítményt vagy egy tiszta rongyot hagyott a fülkéje előtt, hirtelen új értelmet nyertek. Nem egy legenda volt, hanem a hús-vér valóság: János állt előtte, az az ember, akit a nagymamája titokban szeretett, mégis elutasított, hogy megóvja a büntetéstől.
– Nem felejtett el téged – suttogta a lány, ahogy közelebb lépett az idős férfihoz. – Mindig őrizte azt a sárgaréz csavart, amit a küszöbön hagytál.
Kovács feszülten intett nekik, hogy haladjanak tovább. A szervizcsövekből érkező koppanások ritmusa megváltozott; már nemcsak fentről, hanem a járat mélyéről, egy elágazás felől is hallhatóvá vált a válasz. János bólintott, kiegyenesedett, mintha a régi azonosítója, a G534 helyett most először valóban emberként hozott volna döntést. Elindult a sötétségbe, Alinda és Kovács pedig követték őt a tiltott úton.