A fémbe karcolt dac

Kovács intésére János közelebb lépett a bal oldali ághoz, ahonnan a halvány, sárgás fény szivárgott. A rozsdás falakon nem futottak kamerák, de a mennyezeti vastag nyomócsőből különös, ritmikus vibráció remegett át a levegőbe. Nem a kolónia megszokott, gépies kattogása volt ez. Három rövid, majd két hosszú koppanás visszhangzott a fémben, szabályos időközönként.
– Ez nem a hálózat pulzusa – suttogta János, s görcsösen megszorította a kezében tartott, elhasznált szerelővasat. A szeme megriadt, de a tartása feszültté vált. – Ezt a jelet régen a váltóműhelyekben használták, amikor a műszak alatt egymásnak üzentek a munkások.
Alinda szíve hevesen vert. A nagymamája mesélt már az elfojtott sztrájkokról és a csöveken átküldött titkos kopogásokról, amelyeket az Őrszemek sosem tudtak teljesen kiirtani. A lány nem habozott: a zsebéből előhúzott egy éles rézdarabot, és erőteljes mozdulattal mély karcolást ejtett a nyomócső festékén. A fém sárga szikrát vetett a sötétben.
– Bármi vár is ránk odalent, nem vagyunk egyedül – mondta Alinda, és hangjában a félelem mellett váratlanul megjelent a dac.
L656 nehéz fémteste halkan megcsikordult, ahogy beállt mögéjük, mintha takarni próbálná a friss nyomot. Kovács a sötét járat felé pillantott, majd bólintott. Első alkalommal nem a fejadagért vagy a kötelező fordulatszámért tettek egy lépést, hanem a saját elhatározásukból.