A parancs nélküli lépés

A felemelkedő rács mögött hűvös, áporodott levegő áramlott ki a sötét járatból. János nem habozott, elsőként lépett át a küszöbön, s intett a többieknek. Kovács óvatosan követte, fél szemmel még mindig a mögöttük lévő ellenőrző pont halványodó lézerpásztáit figyelve. L656 fémváza szárazon koccant a betonaljzathoz, ahogy nehézkesen áttaszította magát a szűk nyíláson.
A lezárt szektorban a falak nedvesek voltak, s a csövekből már nem lüktetett a kolónia megszokott, gépies üteme. Alinda áthaladt a rozsdás keret alatt, s ahogy a lába alatt megroppant az évtizedes törmelék, hirtelen elöntötte a felismerés: itt nem védte őket a megszokott napirend, de nem is korlátozta őket semmilyen előírás.
– A nagyi sokat mesélt a régi időkről – mondta Alinda halk, de határozott hangon, miközben végighúzta ujját a falra szerelt, elhagyatott vezetéken. – A kétezres évek elején az emberek nem a kolónia beosztása szerint éltek. Nem az számított, hány wattot tekertek le a pedálokon, hanem az, hogy mit gondoltak a világról.
– Az ember nem a szabályoktól meg a fejadagoktól lesz ember, kislány – felelte János, miközben a lámpájával a sötét alagút elágazását pásztázta. – Hanem attól, ha képes megmozdulni akkor is, amikor a rendszer leállítaná. A csarnokokban csak számok voltunk. Itt viszont már nekünk kell eldönteni, merre tovább.
Kovács megállt a járat kettéválásánál, s a mélyből áradó halvány derengés felé mutatott. A kollektorok alatti szervizalagút csöndje nem a halált jelentette számukra, hanem a döntés felelősségét.