A rézjeladó emléke

János elsőként bújt át a szűk résen, magával húzva L656 recsegő vázát, míg Kovács feszülten sürgette őket a nyomukban. Az ellenőrző pont piros lézerpásztái éppen elkerülték a sötét zugot, így a kis csapat sikeresen átjutott a szervizalagút védettebb szakaszára. A rozsdás falak tövében János elfojtott mormogással egy apró, rézborítású relét vett elő a zsebéből.
– Ez a régi szektorjeladó még G534-es koromból maradt meg – mondta János, miközben ügyes ujjakkal a falcsatlakozóhoz illesztette az eszközt. – Ha a központ azt hiszi, egy karbantartó jár erre, nyitva hagyja az előttünk lévő rácsot.
Alinda összevonta a szemöldökét, ahogy a halvány fénynél felismerte a relé szélére karcolt apró mintát. Ugyanolyan virágmotívum volt, mint amit a nagymamája rejtegetett a szalmazsákja aljában. A nagyi a kolónia szigorú szabályaira hivatkozva mindig szidalmazta G534-et, amiért az engedély nélkül surrant át a szektorok között, de amikor a férfi nem látta, gondosan elrakta a tőle kapott apróságokat.
– A nagyi mindig azt mondta, te csak bajt hozol a fejünkre – jegyezte meg Alinda élesen, bár a hangjában halvány nosztalgia bujkált. – Mégis a te trükkjeiddel jutunk előre.
– Az öreglány csak féltett titeket, azért papolt a szabályokról – felelte János, és a tekintetében pillanatra megenyhült a szigor. – De titokban pontosan tudta, hogy a kolónia törvényei nem nyitnak ki egyetlen lezárt ajtót sem.
A relé kattant, s a nehéz fémrács halk sziszegéssel felemelkedett, utat nyitva az elfeledett járatok mélyébe.