A szervizfolyosó öröksége

A rozsdás vaslépcső fokai ropogtak a lábuk alatt, ahogy felértek a kollektorok alatti szervizfolyosóra. A csövekre rakódott mészrétegen évszázados gravírozások látszottak: az első fúrások dátumai, mind 2050-ből. Alinda végighúzta az ujjait a hideg acélon, s eszébe jutott a nagymamája csendes emlékezése azokra az évekre, amikor az emberiség először húzódott a föld alá. Akkor még átmeneti menedéknek szánták a betonjáratokat, de két évszázad alatt a fogság örökletes hagyatékká vált – a 2222-es jelenben a kolónia falain kívüli élet már csupán halvány mesének tűnt.
– Kétszáz éve záródtak be ezek a kapuk – suttogta Alinda, ahogy megállt a rácsos padlón. – A dédszüleink azt hitték, védenek minket. Nem tudták, hogy a saját utódaikat láncolják a dinamókhoz.
– Ne most nosztalgiázz, Alinda – vágott közbe Kovács halkan, miközben feszülten figyelte a járat végét. A távolban vöröses jelzőfény pásztázta a betont: az ellenőrző pont automatizált kapuja. – A 2050-es szabályzat még mindig él a gépek magjában. Ha meglátnak minket, nem embert látnak, hanem puszta kalóriaforrást, amit vissza kell terelni a pedálokhoz.
János jobbról óvatosan megkerülte a kiálló gőzvezetéket, rögzítve L656 gyengülő vázát. A szervizplatform széléről beláttak a csomópont feletti védelmi sávba, ahol az Őrszemek mozgásérzékelői halkan kattogtak.
– Át kell jutnunk a kapu alatti holttéren, mielőtt az újabb energiaátirányítás lezárja a szektort – mondta János, és megjelölte a továbblépés irányát a falon lévő árnyékos rés felé. – Nincs hová visszamennünk. Az a világ, amit 2050-ben eltemettek, már nem létezik, de ezt a betonketrecet mi törhetjük át.