A kupola árnyai

A vak sötétben csak L656 haldokló akkumulátorának gyenge, narancssárga vészkijelzője derengett. János vakon nyúlt a nyirkos betonfal mentén, amíg ujjai rá nem találtak a kézi kioldó rozsdás karjára. Fémes csikordulással rántotta meg: a retesz ellenállt, de Kovács teljes testsúlyával rágörnyedt, mire a szellőzőakna nehéz vasajtaja engedett, és résnyire kinyílt.
– Gyorsan, mielőtt a retesz ránk fagy – sziszegte Kovács, miközben a résen át dohos, hideg huzat csapott az arcukba. – Ez az ág a régi napelem-kollektorok tartóoszlopaihoz vezet.
– Az F-szektor kupolájához? – kérdezte Alinda élesen, átpréselve magát a keskeny nyíláson. Nagymamája meséi jutottak eszébe a régi világ fényéről, amit az Őrszemek kisajátítottak. – Ők nevezik magukat a napfény örököseinek, miközben minket a pedálokhoz láncoltak. Pedig a fényhez való jog nem az övék, hanem azoké, akik a vérükkel tartják életben ezt a telepet.
– Senki sem örököl itt semmit, Alinda – vágott közbe János türelmetlenül, ahogy L656-ot átsegítette a szűk járaton. – Ha a fényhíd teljesen összeomlik, a felső szintek uraiként pöffeszkedők is sötétben maradnak. Haladjunk, mielőtt az őrjárat ránk talál az ellenőrző pontnál.
A járat meredeken emelkedett. A csövekből szivárgó víz csöpögése jelezte, hogy elhagyták a hálózati csomópontot, és egyre közelebb érnek a védelmi zónához.