A túlfeszültség árnyéka

A pulzáló fény nem kijárat volt, hanem egy sérült hálózati elosztódoboz, amely szaggatottan szórta a szikrákat a szűk alagútban. Fejük felett a falba épített vastag kábelek fenyegetően zúgtak: a kollektor hirtelen aktiválása és a fényhíd brutális energiaéhsége végzetesen túlterhelte az alsó szektorok amúgy is haldokló rendszerét. Az elosztó reléi vadul kattogtak, mint egy haldokló gép utolsó, kétségbeesett lüktetései.
– Álljanak meg! – sziszegte Kovács, s a hideg falnak támaszkodott. – Ez a hálózat az utolsókat rúgja. Ha a túlfeszültség átcsap erre a szakaszra, megsülünk, mielőtt elérnénk az ellenőrző pontot.
– Nincs időnk várakozni – vágott közbe Alinda élesen, szemeit a szikrázó szekrényre szegezve. – A főszektorban már biztosan észlelték az ingadozást. Ha a központi relé leold, a biztonsági zsilip ránk záródik.
János előrelépett, a falból áradó égő műanyag bűzét szagolva. L656 vörös optikája villódzott, ahogy a gép belső áramkörei próbálták kiszűrni az elektromos zajt. Az elfeledett járatok csendjét most teljesen felváltotta a hálózat túlterhelt üvöltése.
– Megint túlterhelték a szektort a felső szinten – morogta János. – Sosem tudták beosztani a teljesítményt, most meg ránk szakad a hálózat. Át kell jutnunk a csomóponton, mielőtt a rendszer automatikusan lekapcsolja az áramot.
Egy csattanással a szikrázás abbamaradt, s a járatot koromsötétbe borította a túlfeszültség-védelmi leállás.