A kapu utáni csend

János egy határozott mozdulattal előre rántotta Alindát, aki szédülten lépett le a vibráló kékről a járat szürke, porlepte talajára. Mintha egy láthatatlan gumikötél húzta volna vissza őket, de a lendület átsegítette. Kovács is követte, sajgó térdét dörzsölve. Amint az utolsó is áthágott, a kék fényhíd vibrálása lecsökkent, majd kialudt. Mögöttük és előttük is sötétség, csak L656 szaggatott vörös fényei mutatták az utat a mélybe.
A rájuk ereszkedő csend fojtogatóbb volt, mint bármi a kolónia szektoraiban. Itt nem volt a pedálok zúgása, sem a robotok moraja, csak a saját szívük dobogása. Alinda mellkasában szorítás érződött. Ez a sötétség egy rég elfeledett éjszakát idézett: amikor a C-szektorból az L-szektor felé lopakodott, szerelmét keresve. Akkor is csend volt, de tele az őrszemek láthatatlan pásztázásának feszültségével. Az egyéni, kétségbeesett út most, János karjába kapaszkodva, másként hatott. Nem egy tiltott találkozóért, hanem a puszta létért küzdöttek. Az L-szektor iránti vágya beolvadt egy sokkal nagyobb, közös kérdésbe: Hogy lesz az ember? Mi lesz velük?
L656, mintha megérezte volna megtorpanásukat, halk, recsegő hangot adott ki: „Folytassák. Az útvonal… instabil.” A gép vörös fényei már egyenletesebben pislákoltak; a testhőjük csapolása megállt, de az elvonás nyomai mélyen beleíródtak a tagjaikba. Kovács, mint egy kimerült zsebtelep, alig állt a lábán. János érezte, ahogy minden porcikája tiltakozik, de a nagymama történeteiből táplálkozó düh erősebb volt. Nem engedhette, hogy a kolónia vagy a kollektor éhsége feleméssze őket. Ebben az elfeledett járatban a régi sérelmek helyét egy új, közös cél vette át: túlélni és megtalálni a kijáratot. A sötétség mélyén egy halvány, pulzáló fényt vettek észre. L656 már elindult felé.