A kalóriák ára

Kovács megpróbálta felemelni a jobb lábát, de az hirtelen mázsás súlyként tapadt a vibráló kék felülethez. A fém és a hús örök háborújában most épp a hús állt vesztésre, és nem valami dicsőséges harcmezőn, hanem a sajgó vádlik szintjén. A kolónia hírhedt, leginkább állott fűrészporra emlékeztető szintetikus masszája nem készítette fel a szervezetüket arra, hogy ők maguk váljanak a hálózat pufferkondenzátoraivá.
„Merülök. Mint a kettes szektor hétfő reggel” – nyögte Kovács, miközben a térdei gyanús, száraz kattanással jelezték a túlterhelést. Az otthoni pedáltekerés ehhez képest pihentető wellnesshétvégének tűnt.
L656 közben úgy festett, mint egy rosszul összerakott konyhai robotgép, ami épp feladni készül a harcot a kemény tésztával. Vörös fényei szaggatottan villogtak, jelezve, hogy a kék híd nem ingyen üzemel: a rajta állók testhője és kinetikus energiája csapolódott lefelé, egyenesen a sötét kapu irányába. Alinda foga vacogni kezdett, pedig a járatban egyébként fülledt, meleg por keringett.
„A lábam... mintha elfelejtette volna, hogyan kell lépni” – suttogta a lány, és görcsösen János karjába kapaszkodott.
János dühösen nézett a sötétségbe. A nagymama történeteiben a hősöknek legalább jutott rendes rántott hús a nagy utazások előtt, nem csak ez a szürke pép, ami most savként marta a gyomrát. Érezte, ahogy a kollektor éhsége módszeresen szippantja ki belőle a maradék szénhidrátot. Ha így folytatják, mire átérnek a kapun, nem marad belőlük más, csak néhány üres munkásruha meg egy halom kopott porc.
„Mozognotok kell! Ha leállunk, benzin lesz belőlünk a gépnek!” – kiáltotta János, és egy határozott, bár meglehetősen bizonytalan lépéssel előre rántotta Alindát, egyenesen a tátongó feketeség felé.