A hálózat ébredése

Kovács szavai elhaltak a zúgásban, de a tettei egyértelműek voltak. Elsőként lépett a hívogató kék fénybe, amely most már valóban hídként terült el a járat ismeretlen mélysége felé. L656, mintha érzékelné a bizonytalanságukat, még egyet lüktetett, majd finom, de határozott mozdulattal előresiklott, mintegy utat mutatva. A híd alatt, a szürke, kővel borított talaj már nem látszott, csak a mélykék energia pulzált, elnyelve a félelmeiket és a múltjukat.
János vette a bátorságot. A nagymama meséinek visszhangja, a napfény ígérete erősebb volt, mint a kolónia szabályai és az Őrszemek árnyéka. Lépte befelé vezette, a lába alatt a fény nem égetett, de bizsergett. Alinda tétovázott egy pillanatig, ám amikor János tekintete újra rátalált – ezúttal nem dühvel, hanem tiszta, elemi félelemmel és elszántsággal telve –, ő is elindult. A régi sérelmek helyét most a közös, ismeretlen fenyegetés vette át. A kapcsolat, amit a rendszer megtiltott, most a túlélés csendes ígéretévé vált.
Ahogy mindannyian a kék fényhídra léptek, egy éles, recsegő hang hallatszott valahonnan a távolból, majd egy pillanatra az egész járatban vibrálni kezdett a levegő. A kék fény hirtelen felerősödött, majd megremegve elhalványult, mintha valami hatalmas erőt szippantottak volna el belőle. A falakon futó erek – amik most már egyértelműen vezetékeknek tűntek – villództak, némelyikükből szikrák pattogtak. A pulzálás, amit korábban a kollektor szívverésének hittek, most sokkal inkább egy túlterhelt hálózat vergődésére hasonlított. A kolónia mélyén, talán még az L-szektorban is, halványan megremegett egy-egy régi izzó, a dinamótermekben pedig egy pillanatra kihagyott a ritmikus zúgás.
„Ez… ez visszahat!” – kiáltotta Kovács, hangja reszketett a feszültségtől. A gépies pulzálás mélyről jött, a falakból, a földből, s a levegő is nehézzé vált. A félelem arányosan nőtt a tudattal, hogy a kollektor nem csak egy régi berendezés volt, hanem egy kapu, ami most valami régit és veszélyeset engedett a felszínre, ami az egész kolónia működésére kihatott.
L656 megállt. A kék fény alatta továbbra is égett, de a robot testén apró, vörös indikátorok villantak fel, a túlterhelés jelei. A járat végén a kapu, amit korábban láthatatlannak gondoltak, most egyre élesebben rajzolódott ki, mögötte pedig sötétség tátongott. Nem az ismerős, barátságos sötétség, hanem valami mélységes, titokzatos és fenyegető üresség, ami mintha az emberiség elfeledett múltjának minden kérdését magában hordozta volna: Hogy lesz az ember? Mi lesz vele?