A vibráló járatok

János elrántott kezét egy pillanatra, de a súlyát már a kollektor karjára vetette. A berendezés felbőgött, mint egy éhes szörnyeteg, és a rozsdás fém mélyéről egyre hangosabb, mélyebb zúgás törte meg a járatok csendjét. A levegő vibrálni kezdett körülöttük, a hideg, pangó sötétség mintha magába szívta volna a hangot, majd felerősítve lökta volna vissza rájuk.
Alinda megrettent. A hang a gyomorban fészkelődött, felkavarta a kolónia elnyomott félelmét, a „hogy lesz az ember” és „mi lesz vele” kérdéseinek elfeledett visszhangját. Ránézett Jánosra. Az arcán a korábbi düh helyét most valami döbbenet és halvány, bizonytalan remény vette át. Mintha ráébredt volna a tette súlyára, és annak lehetséges következményeire.
Kovács, aki eddig csak néma szemlélő volt, hátrálni kezdett. A keze remegett. A kolónia napirendjének monoton lüktetése, a generátorok megszokott zaja eltörpült ezen harsány, ősi hang mellett. Ez a hang nem a rendszerről szólt, hanem valami sokkal mélyebbről, rég elfeledett titkokról. A falakon gyenge, kék fénysávok jelentek meg, mintha az áramlat épp most futott volna végig a régen halott vezetékeken, L656 kék fényét kiegészítve, felerősítve.
„Mi... mi történt?” – suttogta Alinda, hangja elcsuklott a dübörgésben. A kérdés nem Jánosnak szólt, hanem magának a kolóniának, a múlttól kapott örökségüknek. János tekintete a fénysávokra tapadt, mintha a nagymamája meséi elevenednének meg előttük, de már nem a nosztalgia, hanem a félelem és a kíváncsiság keveréke uralta.
L656, a kék fény forrása, mozdult. Nem a megszokott, gépies mozgással, hanem egyfajta céltudatos, szinte sürgető lendülettel. A járat végén, ahol a kék fényhíd a semmibe tűnt, most egyre erősebben lüktetett a ragyogás, mintha egy láthatatlan kapu nyílna meg előttük. A levegő egyre melegebbé vált, és a mélyből egy halk, de határozott pulzálás hallatszott, ami nem a gép, hanem valami élő szívverésére emlékeztetett. Az elfeledett járatok éledtek.
János és Alinda tekintete találkozott. Ebben a pillanatban, a zúgó gépek és a vibráló levegő közepette, a régi harag elhalványult. Csak a közös félelem maradt, és a felismerés, hogy egy visszafordíthatatlan útra léptek. A kapcsolat, amit a kolónia megtiltott, most a túlélés zálogává vált.
Kovács felkiáltott: „Tovább kell mennünk! Ez... ez valami!” Félénk volt, de a kíváncsiság felülírta a rettegést. L656 már indult is, a kék fényhíd pedig stabilabbnak és hívogatóbbnak tűnt, mint valaha.