Az elágazás

János vezetésével haladtak a sötét járat mélyére. A zseblámpa fénye csak néhány méterre világított, de az előttük feltáruló tér még így is más volt, mint bármi, amit a kolóniában megszoktak. A falak nyersebbek, vastagabbak voltak, és szabálytalan időközönként régi, elrozsdásodott vezetékek és csőcsonkok álltak ki belőlük, melyek régen elfeledett funkciókra utaltak.
A levegő egyre hidegebbé vált, mintha valami hatalmas, inaktív rendszer lehelete lett volna. A szervizcsövekből érkező kopogás most már egyértelműen jobbról, egy meredek, lefelé tartó elágazásból hallatszott, ritmikusabban és hangosabban, mint korábban. Nem csupán egy véletlen zaj volt, hanem egyértelmű jelzés, mintha valaki tudatosan adna ütemet.
János megállt az elágazás előtt. A G534-es relé még mindig a kezében volt, súlya egyre inkább egy döntés terhét jelentette, nem csupán egy tárgyét. Nem volt szabályzat, sem parancs, amely előírta volna, merre forduljanak. Ez a pillanat tisztán az övé volt, a nagymama régi elutasításának és a saját, elfojtott vágyainak találkozása. Alinda tekintetéből érezte a bizalmat, Kovács arcán pedig a feszült várakozást.
„Ez az út lefelé visz,” mondta János, hangja mélyen zengett a csendben. „Oda, ahol az Őrszemek sosem járnak.” Egy másodpercig habozott, de nem a félelemtől. Inkább attól a súlyos felelősségtől, amit az emberi döntés jelentett egy olyan világban, ahol a választás luxusnak számított. Aztán bólintott, és elindult a lejtőn.
Alinda követte, tekintetével pásztázta a falakat. Észrevette a repedések között megbúvó, elmosódott, kézzel vésett jeleket – talán ősrégi iránytűk, vagy csak a bezártságban keletkezett, értelmetlen firkák. De valami bennük mégis ismerős volt, egyfajta dac, ami a nagymamája történeteiben élt, és amit ő maga is érzett, amikor a fémbe karcolta a saját üzenetét.
Kovács a sor végén haladt, zseblámpája fénysugarát a hátuk mögött hagyott rácsra irányította. A járat egyre szűkült, és a kolónia megszokott, gépies zajai teljesen elhalkultak. Már csak a kopogás maradt, és a három ember, akik a titok és a szabadság határán jártak, valahol az elfeledett falak mélyén. Az Őrszemek törött szeme ide már nem látott el.