2222 · Darnay Merse
Az elfeledett halál
Alinda és L656 egyre mélyebbre ereszkedtek az L lakó szektor sötét, elhagyott járataiba. A levegő hidegebbé és pangóbbá vált, ahogy maguk mögött hagyták a felsőbb szintek szűrőinek frissítő zúgását. A falakat helyenként vastag porréteg borította, máshol penészfoltok éktelenkedtek, jelezve, hogy ide az Őrszemek tisztítóegységei már rég nem jutottak el. L656 kezében szorongatta a rozsdás fémdarabot, mintha az nyújthatna védelmet a sötétség és az ismeretlen fenyegetés ellen.
Egy szűkebb folyosón haladva, egy beomlott szellőzőnyílás mellett, Alinda megbotlott valamiben. A fiú azonnal előrántotta a kézi lámpáját, amit titokban hozott magával. A sugár egy összezsugorodott alakra esett. Egy öregember feküdt ott, arca a fal felé fordítva, teste alig több, mint egy kupac szürke, ráncos bőr a rozsdás ruhadarabok alatt. Nem volt semmi erőszakra utaló jel, csak az a lidérces üresség, ami a halálra jellemző. A látványtól Alinda szíve hevesen vert, L656 pedig egy fojtott hangot hallatott.
– Régóta lehet itt – suttogta L656, hangja rekedtes volt a félelemtől. – Talán még a nagy lezárások idejéből. Nem tudott feljutni. Vagy… nem engedték.
Alinda a nagymamája szavait hallotta a fejében, a meséket a szabad életről, és a figyelmeztetést, hogy az emberi test nem csupán energiaforrás. Itt feküdt előttük a bizonyíték, hogy a kolónia szabályai nem csak a pedálok hajtására kényszerítettek, hanem a létezés végét is megpecsételhették. Ez az ember, ez a névtelenségbe vesző alak, a kolónia napirendjének elhallgatott áldozata volt. Az Őrszemek sosem foglalkoztak azokkal, akik eltűntek a rendszer perifériáján.
A levegő a poron és penészen kívül valami más, émelyítő szagot is hordozott. Egy olyan szagot, ami az elmúláshoz tapad. Alinda érezte, ahogy a félelem lassú, jeges áramlatként kúszik fel a gerincén. Ez az út, amit a nagymamája figyelmeztetése ellenére választott, nem csak tiltott, de végzetes is lehetett. L656 megfogta a karját.
– Menjünk – mondta a fiú, hangjában pánik. – El kell tűnnünk innen, mielőtt… mielőtt ránk találnak.
Egy szűkebb folyosón haladva, egy beomlott szellőzőnyílás mellett, Alinda megbotlott valamiben. A fiú azonnal előrántotta a kézi lámpáját, amit titokban hozott magával. A sugár egy összezsugorodott alakra esett. Egy öregember feküdt ott, arca a fal felé fordítva, teste alig több, mint egy kupac szürke, ráncos bőr a rozsdás ruhadarabok alatt. Nem volt semmi erőszakra utaló jel, csak az a lidérces üresség, ami a halálra jellemző. A látványtól Alinda szíve hevesen vert, L656 pedig egy fojtott hangot hallatott.
– Régóta lehet itt – suttogta L656, hangja rekedtes volt a félelemtől. – Talán még a nagy lezárások idejéből. Nem tudott feljutni. Vagy… nem engedték.
Alinda a nagymamája szavait hallotta a fejében, a meséket a szabad életről, és a figyelmeztetést, hogy az emberi test nem csupán energiaforrás. Itt feküdt előttük a bizonyíték, hogy a kolónia szabályai nem csak a pedálok hajtására kényszerítettek, hanem a létezés végét is megpecsételhették. Ez az ember, ez a névtelenségbe vesző alak, a kolónia napirendjének elhallgatott áldozata volt. Az Őrszemek sosem foglalkoztak azokkal, akik eltűntek a rendszer perifériáján.
A levegő a poron és penészen kívül valami más, émelyítő szagot is hordozott. Egy olyan szagot, ami az elmúláshoz tapad. Alinda érezte, ahogy a félelem lassú, jeges áramlatként kúszik fel a gerincén. Ez az út, amit a nagymamája figyelmeztetése ellenére választott, nem csak tiltott, de végzetes is lehetett. L656 megfogta a karját.
– Menjünk – mondta a fiú, hangjában pánik. – El kell tűnnünk innen, mielőtt… mielőtt ránk találnak.
Ebben a részben
Szereplők
- alinda
- egy-oregember
- l656
Helyszín
- elfeledett-jaratok
- l-lako-szektor
Előző jelenet szereplői
- alinda
- l656
- nagymama
- orszemek
Folytatás
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.