A kétszáz éves árnyék

L656 óvatosan kihúzta a zsebéből az ujjai között morzsolt, rozsdás fémdarabot – egy régen elfeledett műszer maradványát. A 2050-es nagy lezárások óta a kolónia falai között felnőtt nemzedékek számára a kinti világ már csak homályos mítosz volt. A családok egymásnak adták át a föld alatti élet szabályait, miközben a pedálok monoton hajtása vált az egyetlen mérhető idővé.
– A dédapám még az első szektorlezáráskor került ide – sziszegte L656, és hátát a meleg csővezetéknek vetette. – Úgy volt, hogy csak pár hétig maradnak lent. Azóta kétszáz év telt el, Alinda. Nincs már odakint semmi, csak ez a gép tart minket életben.
– De a nagymamám emlékszik a mesékre, amiket még az ő nagyszülei meséltek – vágott közbe Alinda, és megragadta a fiú ingujját. – Nem születhettünk arra, hogy csak a generátorokat hatsuk a halálunkig. A testünk nem elem.
L656 szeme riadtan villant a szellőzőalagút felé, ahonnan a szektor mélyebb részeiből származó szagok szivárogtak fel. Az Őrszemek léptei teljesen elhaltak a távolban, de a kolónia szigorú napirendje szerint perceken belül elindul a következő szintellenőrzés. Nem maradhattak a járatban. Alinda intett a fiúnak, és óvatosan elindult lefelé az L lakó szektor ismeretlen, alsó járataiba, vállalva a törvényen kívüliség kockázatát.