A rejtett járat csendje

Alinda behúzódott a generátorház oldalsó kábelrésébe, mielőtt az Őrszemek piros pásztázó fénye rátalált volna. A szűk, olajszagú résben a fal hideg volt, de a csövek vibrálása monoton ritmusban lüktetett. A lány kinyújtotta a kezét, és az ujja egy mély karcolásba botlott a fémen. Egy gyerekesen rajzolt fa körvonalai voltak azok, lombbal és törzzsel – egyetlen épen maradt nyoma annak az időnek, amit a nagymamája csak a zöld korként emlegetett.
A nagymama meséi a hívatlan napfényről, az égboltról meg a korlátlan friss levegőről most nem mesének tűntek, hanem ellopott jognak. A kolónia napirendje kimérte a mozdulatokat, az emberi testet csupán energiává fokozta le, de a gondolatot nem tudta lezárni. Alinda tüdeje szorult a szellőző portól, de a szabad emlék képe átforrósította a mellkasát.
– Nem kaphatnak el – suttogta maga elé halkan, miközben az Őrszemek nehéz, fémes léptei odakint elhaladtak.
Ahogy a piros fénysugár odébb kúszott, a szellőzőrács mögötti sötétből egy riadt alak lépett elő. L656 volt az, ruháján a dinamóterem koromfoltjaival. Tekintetében ugyanaz a bénító félelem bujkált, ami a szektor minden lakóját gúzsba kötötte.
– Mit keresel itt? – sziszegte L656 szaggatottan, és közelebb húzódott a csövek árnyékához. – Elvisznek. Mindkettőnket.
– Nem maradok a fülkében – felelte Alinda halk, de szilárd hangon. – Emlékszel még arra, amit a régiekről mondtak? Arra, amikor még nem a pedálok szabták meg a napot? Kell lennie valaminek a falakon túl is.
L656 nem felelt, de a szeme tágra nyílt, ahogy a generátor halk zúgása mögött meghallotta a távolodó őrjárat ütemes koppanását.