A halál árnyéka

Alinda a fiú szavaira felriadt a dermedtségből, de lábai mintha a földhöz gyökereztek volna. Egy utolsó, remegő pillantást vetett az öregemberre, akinek ráncos arca és élettelen szemei a kolónia legmélyebb titkát súgták. Nem volt harag, csak elhagyatottság és az a rideg tény, hogy ez az ember a rendszer számára sosem létezett. Egy apró, rozsdás medál villant meg a ruhája alatt, mintha az utolsó kapocs lenne egy rég elfeledett világgal. Alinda legszívesebben felemelte volna, de L656 már a karját húzta, ereje meglepő volt a pániktól.
– Ne nézz oda! – sziszegte L656, hangja alig hallhatóan. – Tényleg mennünk kell. Most azonnal. Még mielőtt… mielőtt a szag eljut az Őrszemekhez. Vagy ránk találnak valami másért.
Alinda engedett, bár szemeit még sokáig érezte az elhunyt testre tapadni. A gondolat, hogy ez az ember csak fekszik itt, elfeledve, miközben a kolónia felsőbb szektoraiban a megszokott, monoton élet zajlik, elviselhetetlen volt. Micsoda jövő várhat rájuk, ha ez az igazság? Mi lesz vele, ha egyszer ők is a rendszer perifériájára kerülnek? A nagymama történetei a napfényről és a szabad levegőről most távoli, kegyetlen fantáziának tűntek, szemben ezzel a sötét, szűk halálcsapással.
L656 sietve vezette, a lámpa sugarával kutatva a poros járatok fordulóit. A korábbi felfedezés izgalma a félelem nyers, maró érzésévé alakult. Minden nesz, minden távoli zúgás az Őrszemek közeledését jelezte. Tudták, hogy a zárt szektorban való jelenlétük elnézhetetlen, az elhunyt felfedezése pedig még súlyosabb terhet rótt rájuk. Ez a halál a saját sorsuk előrevetítése volt, egy dermesztő figyelmeztetés a kolónia valódi arcáról.
Egy beomlott falrész mellett bújtak meg, hallgatózva. A csend elviselhetetlen volt, csak a saját szapora szívverésük visszhangzott a fülükben. Alinda érezte, ahogy a halál árnyéka rájuk telepszik. Nem tudták, hova mennek, csak azt, hogy el innen, messzire ettől a pusztulás-szagtól, ettől a hallgatag bizonyítéktól, ami örökre megváltoztatta a róluk alkotott képüket a kolóniáról. A szabad világ emléke most már nem csupán reményt jelentett, hanem egyfajta terhet is: a tudást, hogy mi az, ami elveszett, és mi az, amitől örökre megfosztattak.